„Elvitte a német a gyerekek apját,/Jaj, ahogy elvitte, vissza sose adja.” Az itt idézett cigány-magyar nyelvű hallgatóval kezdődik Sára Sándor Cigányok című 1962-es filmje. Ritka jelenség volt ez a háború utáni Magyarországon. A porrajimosról, más néven roma holokausztról sokáig nem lehetett méltó módon beszélni, ahogy a zsidók ellen elkövetett népírtásról sem. Az emlékművek, a megemlékezések az esetek többségében a náci terror általános értelemben vett „mártírjai” előtt tisztelegtek, azt sugallva, hogy másodlagos az áldozatok nemzeti-etnikai hovatartozása, vagy éppen szexuális irányultsága, szellemi-testi mássága. Pedig a zsidó és a roma állampolgáraikat nagyon is speciális kategóriaként határozták meg a totalitárius államok. A korabeli, de máig élő szóhasználattal élve „faji” alapon különítették el, zárták koncentrációs táborokba őket, kísérleteztek rajtuk és ölték meg őket. A népdalok nem hazudnak, a cigány gyászdalt hallgatva mindenkinek egyértelművé válik, hogy a népírtás áldozatai sosem absztrakt emberek, hanem valóban egy konkrét nép egykor élt lányai és fiai. De ha jobban figyelünk a dal szövegére, az is egyértelmű, hogy mégis csak az igazság fele hangzik el ebben a népdalban. Nem csak a „német” vitte el a gyerekek apját, hanem a „magyar” is. Sorolhatnánk a visszaemlékezésekkel, kutatásokkal igazolt történelmi tényeket a magyar rendvédelmi szervek cigányok ellen elkövetett gyilkosságairól. Ha nem fogadjuk el az absztrakt áldozatokat, akkor ne fogadjuk el az absztrakt, távoli elkövetőket se, és utasítsuk el a bűn hárítását. Ebben az értelemben a holokauszt, Ember Mária szavával élve, nem kisebbségi sors, hanem magyar történelem. Magyarok öltek magyar cigányokat.
A múlt század harmincas éveiben a „fajhigiéniára”, a faji tisztaság megőrzésére állami támogatással tudományos intézetek jöttek létre, és ezek nagy buzgalommal vizsgálták a különböző „fajokat”, ezek eltéréseit, hogy igazolják áltudományos nézeteiket az emberi „fajok” közti hierarchiáról, amelynek legalján tisztátalan fajként a zsidók, cigányok és a fehértől eltérő bőrszínű emberek voltak, a csúcsán pedig a germán „faj”. A németek és szövetségeseik, köztük a magyar állam törvényeket hoztak, hogy megakadályozzák a tisztátalanságot, a különböző népek közti keveredést, a fertőzést. A zsidó és roma közösség története során számtalanszor találkozott ezzel a törvényi szintre emelt kirekesztéssel. A nyelvtörténészek szerint maga a cigány szó a görög atsinganos-ból származik, ami ’érinthetetlent’ jelent, és ennek hátterében az áll, hogy a többségi társadalom nem akart érintkezésbe kerülni a romákkal, elképzelt betegségektől tartva, vagy csupán azért, mert nem tartotta magával egyenlőnek a romákat.
Hadd idézzek itt egy részletet Máté Evangéliumából (15:11). Jézus, „előszólítván a sokaságot, monda nékik: Halljátok és értsétek meg: Nem az fertőzteti meg az embert, a mi a szájon bemegy, hanem a mi kijön a szájból, az fertőzteti meg az embert.” Amikor a tanítványok megkérték, hogy magyarázza el, mit jelent ez a mondás, így válaszolt. „Mégsem értitek-é, hogy minden, a mi a szájon bemegy, a gyomorba jut, és az árnyékszékbe vettetik? A mik pedig a szájból jőnek ki, a szívből származnak, és azok fertőztetik meg az embert. Mert a szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok […]”. Többek között erre a bibliai példabeszédre támaszkodhatunk itt, a roma holokauszt emlékére felállított szobor, Kosztics László alkotása mellett. Nem a népek fertőzik meg egymást, amikor keverednek, hanem a másik ember ellen uszító beszédek és a másik ember ellen hozott gyilkos törvények fertőzik meg a társadalmat, minket, állampolgárokat.
Az elkövetőkről hadd térjek rá az áldozatokra. Az előbb felidéztem a mártír szót az elhallgatás kontextusában, ami a hazugság egy fajtája. Mégis, megörököltük ezt a szót, így ez az örökség felelősséget jelent az utókor számára. Bele kell gondolnunk, nekünk, a történelmi trauma örököseinek, hogy mit is jelent mártírnak lenni. A cigányok és a zsidók mártírok voltak, de nem az általános, elvont emberiség képviselőiként, hanem meghatározott csoportok tagjaiként voltak mártírok. Hazudnánk, ha csak annyit mondanánk, emberek voltak, hiszen zsidó és cigány emberek voltak. A méltó emlékezés nem hazudhat. Az áldozatok méltóságát megőrző emlékezésre van szükségünk. A mártír szóban ott van a méltóság, csak emlékeznünk kell arra, hogy mit jelentett a szó eredetileg. A tanút jelentette, azt az embert, aki tanúságot tesz, de nem életében tanúskodik valami mellett, hanem a halálával. A halála által tesz tanúságot valami magasabb rendű eszme vagy létező mellett, ami lehet az isten (mint az ókori keresztények esetében), de lehet valami más eszme is. A holokausztban meggyilkoltak azonban nem akarták feláldozni magukat egy eszme érdekében, nem akartak tanúskodni a halálukkal, ők élni akartak. Őket nem egy általuk vallott eszme miatt ölték meg, hanem születésük okán ölték meg őket, hívőt és hitetlent, csecsemőt és öreget, válogatás nélkül. Így a holokauszt áldozatai nem lehetnek mártírok a szó eredeti értelmében. „Nem akarunk meghalni, élni akarunk”, kiabálták a romák Auschwitzban. Túlélő szemtanúk számolnak be erről, és a cigányok lágerének 1944. augusztus másodikai felszámolásáról, több mint háromezer roma meggyilkolásáról ugyanazon az egy napon. Többek között a holokauszttúlélő Simone Veiltől is tudjuk ezt, aki később az Európai Parlament első női elnöke lett. Veil asszony többször beszélt élete során a zsidók és romák közti szolidaritásról, és ennek jegyében vett részt 1979. október 27-én a nemzetiszocialisták által meggyilkolt romák és szintik emlékére rendezett első nagygyűlésen Bergen-Belsenben, az egykori tábor helyén.
A mártír az, aki halálával tanúskodik a magasabb rendű eszme mellett, ennyiben van értelme a halálának. Fel kell tennünk a kérdést, hogy ha nem valami magasabb rendű eszme mellett tanúskodtak a holokauszt áldozatai, akkor vajon mi értelme volt a haláluknak. A kérdést úgy is feltehetjük, hogy volt-e bármilyen, akárcsak szemernyi lehetőségük a döntésre, a választásra. A válasz az, hogy nem volt lehetőségük, mások választottak és döntöttek a halálukról. Megfosztották őket attól a méltóságtól, hogy tanúvá váljanak, valami magasabb létező vagy eszme tanúivá. Még egyszer kérdem, volt-e értelme a haláluknak? Ezt mindenkinek magának kell megválaszolnia. Nekem nincs válaszom erre a kérdésre, és nincs szavam sem az értelmetlen halálra, a mártíromság nélküli halálra.
Az élők számára nincs más lehetőség a tanúskodásra, mint a halottak emlékének megőrzése és védelme, amibe beletartozik az is, hogy szembeszállunk, ha valaki vagy valakik újra mártírokat akarnak csinálni meghatározott csoportokból, közösségekből, népekből, etnikai hovatartozásukra, hitükre, kultúrájukra, bőrük színére, másságukra hivatkozva. Nem szabad engednünk, hogy ez megtörténjen. Ez a mi közösségünk itt és most, ebben a megemlékezésben. Mondjuk ki, ha úgy érezzük, közeledik az éjszaka, hogy senkinek se kelljen halálával „kimondania az éjszakát”.* Élőként tegyünk tanúságot a holokausztban meggyilkoltak emléke mellett, így legyünk hűek azokhoz, akiknek halálukban nem volt lehetőségük tanúvá válni.
*„Kiszolgáltatva hitemnek/haláltalan szavakkal szólok,/ande muro jílo káli jag phabol,/kimondom nektek az éjszakát.” Bari Károly: Vers
Müllner András
